Nőként a világban

Egész életemben különlegesnek tartottam a nőket. Mindig volt bennük valami, amit csodáltam, valami, amit nem értettem teljesen, és valami, ami arra késztetett, hogy újra és újra megpróbáljam jobban megérteni őket.

Nem állítom, hogy mindig könnyű megérteni a másik embert. Néha még azokkal sem egyszerű, akikkel évtizedek óta együtt élünk. De azt gondolom, ha valaki fontos nekünk, érdemes újra és újra megpróbálnunk megérteni őt. Nem azért, hogy mindenben egyetértsünk vele, hanem azért, hogy valóban lássuk, ki áll velünk szemben.

Az életem során sok olyan nő vett körül, akiktől tanultam valamit. A dédimamám, az édesanyám, a családom nőtagjai, a párom és azok a nők, akikkel az utam során találkoztam, mind hozzátettek valamit ahhoz, ahogyan ma a nőkről, a férfiakról és az emberi kapcsolatokról gondolkodom.

A dédimamám bölcs, jóságos asszony volt, aki két világháborút is átélt. Nagyon szerettem. Édesapámat szintén mélyen szerettem és tiszteltem. Kemény, határozott, eszes, dolgos ember volt, aki gondoskodott a családjáról, és a kertben megtermelte azt is, amire szükségünk volt. Tőle is sok mindent kaptam, ahogyan édesanyámtól is.

Édesanyám rengeteget dolgozott. Tanult velünk, főzött, bevásárolt, intézte a háztartást, és gondoskodott arról a sok apró, gyakran észrevétlen dologról, amitől egy család mindennapjai működnek.

De nemcsak ezért tisztelem.

Ami számomra különösen fontos benne, hogy soha nem helyezett bennünket, a gyerekeit, mások fölé pusztán azért, mert a saját gyerekei voltunk. Ha rosszat tettünk, hazudtunk vagy helytelenül viselkedtünk, nem keresett mindenáron mentséget nekünk. Ha kellett, ránk szólt, és kimondta az igazat akkor is, ha az nekünk nem tetszett.

A családunkban senki nem állt mások fölött pusztán azért, mert ő volt az apa, az anya vagy a gyerek. A szeretet nem jelentette azt, hogy mindig nekünk adnak igazat, vagy hogy bármit megtehetünk következmények nélkül. Nem kaptunk többet a másik rovására csak azért, mert valamilyen családi szerepet töltöttünk be.

Ezt ma is fontos emberi értéknek tartom. Mert szeretni valakit nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben mellé állunk. Néha éppen azzal szeretjük igazán, ha őszintén megmondjuk neki, hogy valamiben nincs igaza.

A párom egészen más személyiség, mint én. Élettel teli, kreatív, érzékeny, impulzív, jó szívű ember. Mellette is újra és újra megtapasztalom, hogy két embernek nem kell egyformának lennie ahhoz, hogy szeressék és tiszteljék egymást. De ahhoz, hogy együtt tudjanak élni, időnként meg kell állniuk, és meg kell próbálniuk megérteni a másik világát is.

Sokszor látom, hogy a nők milyen erővel képesek helytállni olyan helyzetekben, amelyek komoly érzelmi terhet jelentenek. Mennyi mindent visznek a vállukon, mennyit gondoskodnak másokról, mennyi mindent próbálnak egyben tartani úgy, hogy közben a saját nehézségeikről talán senkinek nem beszélnek.

Ezt nem azért mondom, hogy a férfiakat kisebbítsem. A férfiaknak is megvannak a maguk terhei, küzdelmei és nehézségei. Nem versenyt szeretnék hirdetni a két nem között. Szerintem éppen abból van elég a világban, hogy mindenből versenyt csinálunk.

Én azt szeretem, amikor egy nő képes határozott, önálló és erős lenni anélkül, hogy mindenáron bizonyítania kellene, hogy mindenben felülmúlja a férfiakat. Amikor nem kell lemondania a saját értékeiről ahhoz, hogy komolyan vegyék.

Szeretem a női finomságot, az eleganciát, a gyengédséget, a kedvességet és a szerető szívet. De nem gondolom, hogy minden nőnek ugyanolyannak kellene lennie. Nem szeretném senkinek megmondani, hogyan kell nőnek lennie, ahogyan azt sem, hogy milyen szerepet kell betöltenie a világban.

Számomra a lényeg az, hogy az erő és a gyengédség nem zárják ki egymást. Egy nő lehet határozott és érzékeny egyszerre. Lehet önálló úgy, hogy közben fontos neki a társa. És lehet úgy is szeretettel fordulni valaki felé, hogy közben önmagát sem adja fel.

Ugyanez igaz a férfiakra is. Attól, hogy egy férfi erős, még lehet gyengéd. Attól, hogy határozott, még meghallgathat másokat. És attól, hogy vállalja a saját felelősségét, még szüksége lehet szeretetre, támogatásra és megértésre.

Azt gondolom, hogy a férfi és a nő közötti valódi megértéshez nem elég, ha egymásról beszélünk. Egymással kell beszélnünk.

És ezt bizony meg kell tanulnunk, mert a legtöbben soha nem tanultuk meg igazán, hogyan kell meghallgatni a másikat.

Sokszor nem is azért figyelünk, hogy megértsük, amit a másik mond, hanem azért, hogy kitaláljuk, mit válaszoljunk neki. Várjuk a pillanatot, amikor végre közbeszólhatunk, megvédhetjük a saját igazunkat, vagy bebizonyíthatjuk, hogy a másik téved.

Pedig a beszélgetés nem attól lesz jó, hogy az egyik ember meggyőzi a másikat. Attól lesz értékes, ha mindketten kapnak valamit, amit addig nem láttak, nem értettek, vagy nem gondoltak végig.

Meg kell tanulnunk őszintén elmondani azt is, amit érzünk. Kérdezni anélkül, hogy rögtön támadást látnánk a válaszban. Meghallgatni a másikat anélkül, hogy közben már az igazunkat készítenénk elő. És elfogadni azt is, hogy valaki egészen másképp láthatja ugyanazt a helyzetet.

Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek igaza van. Azt sem, hogy minden vélemény egyformán helytálló. Azt jelenti, hogy a másik embert akkor is érdemes meghallgatnunk, ha nem értünk vele egyet.

Én nem gondolom, hogy mindig nekem van igazam, és attól sem félek, ha valaki vitatkozik velem. Sőt, egy értelmes vita nekem sokkal-sokkal, sokkal de sokkal többet ér, mint ezer egyetértő bólintgatás.

A férfi és a nő más tapasztalatokkal, más érzékenységgel és sokszor más nézőpontból érkezik ugyanabba a kapcsolatba. Vannak dolgok, amelyeket egy férfi talán csak egy nő történetén keresztül képes igazán megérteni. És vannak olyan helyzetek is, amelyeket egy nő egészen másképpen láthat, ha megismeri a férfi nézőpontját.

Nem kell mindenben egyetértenünk. Nem kell ugyanúgy gondolkodnunk. De ha soha nem próbáljuk megérteni, mi van a másik gondolatai és érzései mögött, akkor hogyan várhatjuk el, hogy valódi kapcsolat alakuljon ki közöttünk?

Én már sok mindent megértettem és elfogadtam az életem során. De nem gondolom, hogy ezzel véget ért volna a tanulás. A megértés nem egy kitüntetés, amit egyszer megszerzünk, aztán hazavisszük és kitesszük a polcra. Inkább egy út, amelyen újra és újra végig kell mennünk.

Nem most kezdtem el gondolkodni azon, hogyan működünk mi, emberek. Évtizedek óta foglalkoztat az emberi viselkedés, az erkölcs, a szeretet, a béke, a kapcsolataink és az, hogy mi teszi jobbá vagy éppen nehezebbé az életünket.

Ebben benne van mindaz, amit az életem során megtapasztaltam, amit másoktól tanultam, amit olvastam, és amit újra meg újra megpróbáltam megérteni. Hosszú évek munkája van abban, ahogyan ma ezekről a dolgokról gondolkodom.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha ezek a felismerések egyik napról a másikra születtek volna. Sok időt és energiát fordítottam arra, hogy megértsem az emberek viselkedését, a kapcsolataink működését, a döntéseink mögött meghúzódó indítékokat és azokat az értékeket, amelyek mentén érdemes élni.

De azt sem állítom, hogy mindenre megtaláltam a választ. Minél többet foglalkozom az emberrel, annál világosabbá válik számomra, milyen összetett lények vagyunk, és milyen nehéz néha még önmagunkat is megértenünk.

Amit viszont megszereztem, az egy olyan tapasztalat és látásmód, amelyből mások is meríthetnek.

Amikor beszélgetéseket vezetek, nem egyszerűen hagyom, hogy mindenki elmondja a magáét. Igyekszem úgy alakítani a beszélgetést, hogy a felszín mögé is eljussunk. Hogy ne csak a problémáinkról beszéljünk, hanem arról is, mi van mögöttük. Hogy merjünk kérdéseket feltenni magunknak, megvizsgálni a saját gondolkodásunkat, és akár olyan dolgokat is újragondolni, amelyekben korábban biztosak voltunk.

Egy beszélgetés könnyen elakadhat a panaszkodásnál, az általánosításoknál vagy a saját igazunk ismételgetésénél. Engem az érdekel, hogyan juthatunk ezeken túlra. Hogyan fedezhetünk fel összefüggéseket, hogyan ismerhetjük fel a saját működésünket, és hogyan találhatunk olyan nézőpontokat, amelyek segítenek másképpen közelíteni egy-egy élethelyzethez.

Nem azért, mert mindenre tudom a választ, hanem mert hiszek abban, hogy a megfelelő kérdés, egy másik nézőpont vagy egy őszinte beszélgetés néha többet segíthet, mint száz kész tanács.

Bizonyos értelemben én is egy kulcs vagyok ehhez a folyamathoz. A tapasztalataimmal, a gondolataimmal, a kérdéseimmel és a beszélgetések vezetésével segíthetek olyan ajtókat kinyitni, amelyek mögött a résztvevők új felismerésekre találhatnak.

De a kulcs önmagában még nem old meg semmit. Az ajtót mindenkinek magának kell kinyitnia, és az azon túli utat is neki kell végigjárnia.

Amit át szeretnék adni, az nem egy követendő életmód, hanem egy gondolkodásmód: az a képesség, hogy merjünk kérdezni, gondolkodni, szembenézni önmagunkkal, és közben nyitottak maradjunk mások tapasztalataira is.

A világ változik. Ez természetes, és nem is gondolom, hogy minden régi dolog jó volt, vagy hogy minden új rossz lenne. Vannak dolgok, amelyeken változtatnunk kell, és vannak olyanok is, amelyeket érdemes megőriznünk.

Számomra ilyen érték a család, a szeretet, a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, a gondoskodás, a férfi és a nő kapcsolata, valamint az a felelősség, amellyel egymásért és a következő generációkért tartozunk.

Nem azért, mert régen minden jobb volt. Nem volt jobb minden. De attól, hogy valamit a korábbi generációktól kaptunk, még nem kell gondolkodás nélkül elfogadnunk, és attól sem válik értéktelenné, hogy nem mi találtuk ki.

Én úgy képzelem ezt, mintha örökölnénk egy gyönyörű várat. Nem mi építettük, mégis a miénk is. Ha repedés keletkezik a falán, kijavítjuk. Ha valami elromlik benne, megjavítjuk. Nem hagyjuk, hogy benője a gaz, és lassan az enyészeté legyen, csak azért, mert nem mi raktuk le az első köveit.

Az örökül kapott emberi értékekkel is valahogy így kellene bánnunk.

Nem elég azt mondanunk, hogy régen így volt, ezért most is így kell lennie. De az sem elég, hogy mindent félredobunk, mert azt gondoljuk, hogy ami régi, az már nem ér semmit.

Meg kell értenünk, miért alakultak ki ezek az értékek, mit adtak az embereknek, mi az, amit érdemes megőrizni belőlük, és min kell változtatnunk ahhoz, hogy a mai világban is élhető, emberi kapcsolatokat teremthessünk.

Különösen fontosnak tartom ezt a nő és a férfi kapcsolatában. Mert az, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, nem áll meg két ember között. Hatással van a családra, a gyerekekre, a közösségeinkre és végső soron arra is, milyen világot hagyunk magunk után.

Beszélgetni sok helyen lehet. A presszóban, a barátainkkal, a párunkkal, egy vacsora mellett vagy egy hosszú séta közben. Ezeknek is megvan a maguk értéke.

De én azt szeretném, ha az itt töltött három nap ennél többet adna.

Nem azért találkozunk, hogy egyszerűen eltöltsünk együtt három napot, és közben jól érezzük magunkat. Bár természetesen az sem baj, ha nevetünk, eszünk, iszunk, kirándulunk, és jól érezzük magunkat.

Azt szeretném, ha mindenki vinne magával valamit, ami túlmutat ezen a három napon.

Egy felismerést, egy új gondolatot, egy másik nézőpontot, vagy akár egy olyan kérdést, amelyet korábban még soha nem tett fel önmagának.

Olyasmit, amit aztán hazavisz a saját életébe, és képes alkalmazni a hétköznapokban. Ami segít tisztábban látni egy kapcsolatot, jobban megérteni egy helyzetet, felismerni a saját működését, vagy másképpen közelíteni egy problémához.

Nem szeretnék senkinek kész válaszokat adni az életére. De szeretnék olyan gondolatokat, kérdéseket és nézőpontokat adni, amelyek segítségével talán ő maga talál jobb válaszokat.

Nem ígérem, hogy három nap alatt minden problémánk megoldódik. Az élet ennél valamivel makacsabb. De abban hiszek, hogy egy jó beszélgetés, egy felismerés vagy egy új nézőpont elindíthat bennünk valamit, ami később is velünk marad.

Talán most már érthetőbb, miért szeretnék a férfiak mellett a nőkkel is együtt gondolkodni.

Nem azért, mert meg akarom mondani a nőknek, hogyan éljenek. Nem vagyok tévedhetetlen, és nem is szeretnék úgy tenni, mintha nálam lenne a bölcsek köve. De azt sem gondolom, hogy mindaz, amit az életem során megtanultam, megtapasztaltam és végiggondoltam, csak az én számomra lehet hasznos.

Engem az érdekel, hogy különböző élethelyzetekből, tapasztalatokkal és nézőpontokkal érkező emberek le tudnak-e ülni egymással úgy, hogy valóban figyeljenek egymásra. Hogy mernek-e őszintén beszélni a saját örömeikről, nehézségeikről, kérdéseikről és kételyeikről. Hogy képesek-e úgy vitatkozni, hogy közben nem akarják legyőzni vagy megalázni a másikat.

És hogy egy ilyen beszélgetés végén mindannyian magukkal tudnak-e vinni valamit, ami a saját életükben is értékessé válik.

Ezért találkozunk három napra a természetben, az Oszter-birtokon. Sétálunk, túrázunk, együtt főzünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk, nevetünk, és ha úgy alakul, a tűz mellett még sokáig folytatjuk a gondolatainkat.

A természet, a közös étkezések és a hétköznapi kötöttségektől távol töltött idő mind részei ennek az élménynek. De nem önmagukban ezek adják a tábor lényegét, hanem az, amit közben egymástól tanulhatunk.

Nem tanfolyamot szeretnék tartani, és nem ígérek néhány nap alatt bekövetkező csodálatos átalakulást. Olyan környezetet szeretnék teremteni, ahol lehetőségünk van egy kicsit kilépni a megszokott hétköznapokból, és olyan dolgokról beszélgetni, amelyekre máskor ritkán jut idő.

Ahol nem kell szerepet játszanunk, mindenáron erősnek mutatkoznunk, vagy úgy tennünk, mintha minden kérdésünkre tudnánk a választ.

Ahol nem az számít, ki mennyire sikeres, kinek van igaza, vagy ki tud hangosabban beszélni. Hanem az, hogy mit tudunk adni egymásnak egy őszinte beszélgetésben, és mit tudunk ebből a saját életünkben hasznosítani.

Beszélgetünk, eszünk, iszunk, túrázunk, nevetünk, és megpróbáljuk kidobni a fejünkből a fölösleges salakot. Emberként viselkedünk, és teszünk hozzá egymás életéhez.

Aztán hazamegyünk a saját életünkbe. A saját kapcsolatainkba, családunkhoz, feladatainkhoz és problémáinkhoz. De talán valamivel tisztábban látunk majd. Talán jobban értünk egy másik embert, vagy végre felismerünk valamit önmagunkban. Talán lesz egy gondolatunk, amelyhez később is vissza tudunk nyúlni.

Mert nem az a cél, hogy három napra más emberré váljunk.

Hanem az, hogy egy kicsit jobban megértsük, kik vagyunk, hogyan élünk, és hogyan élhetnénk jobban, emberibb módon egymás mellett.